Eltelt egy év...

Gratulálok Édesem! Fújd el a gyertyát! – miközben ezek a szavak keringenek a szám körül és szememben láthatóan az iránta érzett büszkeség buzog, önmagamat ünneplem, magamnak örülök és a legféltettebb énemet sajnálom.

Hát ennyi volt. Ilyen gyorsan, láthatatlanul repült el a mi közös kis világunk. Még talán ad pár évet a sors, de a pillanat, a titkos kötelék múlóban. A jelek már mutatják. Ma még csak egy gyertya, aztán kettő, három, és lassan már nem a cseperedés, hanem az elmúlás jelzése lesz.

Csendben félrehúzódom. A jelen pillanat képeit kétségbeesetten vésem mentális emlékkönyvembe miközben potyognak a könnyeim, mert már most annyit változott, és ez jelzi, mennyire közeleg az elválás ideje. Nem is tudom, a szülés valóban öröm-e. Mármint a legmélyén. Úgy érzem, a felszín alatt a szív legfájdalmasabb boldogsága. 9 hónap intim együttlét minden értelemben, pár hónap szimbiótikus együttélés, pár év szoros kapcsolat, pár évtizedes leválás, végül már csak a messzeségből való szemlélődés jut alamizsnaként.

Nem szólhatok, csak kérhetem. Nem terelgethetem, csak követhetem. Végül nem indulhatok érte, csak várhatom.

És remélem, hogy boldog lesz, legalább olyan boldog, mint én. És már nem is tudom, hogy boldog lesz-e, ha én is a legszebb dologban keserédes vagyok. És ez az egész talán csak egy múló gyengeség...