2011. október 30., vasárnap

Én is, én is, én nem...

Pihentél már játszótér padján apróságodat figyelve és a környező szülők beszélgetéseit hallgatva?
Sokszor az anyukák gyermekeikről egymással, bár mégis egymás mellett elbeszélő formában értékelik gyermeküket. Leginkább az égető kérdések, bizonytalanságot jelentő kérdések, mint például mikor kezdett enni, mit eszik, mikor állt fel, mikor indult el, hova jár fejlesztésre, miért sír állandóan, mikor jön a foga, ha jön a foga, akkor nem sír- e, átalussza-e az éjszakát... Ismerős?
Sokszor voltam hasonló helyzetben. A beszélgetések végén többször úgy éreztem, hogy nem egymást segítettük, hanem minden résztvevő a maga kérdésével foglalkozva, nem is választ keresett hanem megerősítést, megnyugtatást, hogy jó anya. Miért van ez?
Az édesanyák hasonlóan működnek, mint bármelyik másik ember. Vagyis az általános pszichológia segítségünkre lehet, hogy anyai szerepünkben megtaláljuk magunkat.

Anyaideál
A nők számára az életük során szerezett tapasztalatok alapján kialakul egy kép az anyáról. Sokunknak eszébe jut például a szoptatás szóról egy szoptató nő képe, szobra. Vagy , azt mondom, hogy ha sír a gyermek, fel kell venni, erre mindenki úgy reagál, ahogy az eddigi tapasztalatiból felépítette ennek a kérdésnek az anyaideálhoz kapcsolódó válaszát. A gyermekvárás előtt ezért vagyunk annyira biztosak a nézeteinkben. Sokat láttunk, sokat tapasztaltunk, esetleg ideig- óráig kipróbáltuk másoknál, de nem 24 órás formában. Az anyaideál épp olyan veszélyes, mint a női ideál, mert egy igen magas, sokszor elérhetetlen és nem valós elvárást alapoz meg.

Anyai énkép
Az emberekben él a hiedelem, hogy egy egységes, hiteles énképpel kell rendelkezni. A társas érintkezéseink során a kipróbált nyilvános énképeink közül a legsikeresebbet fogjuk alkalmazni. Tehát az énkép egy belső kép , hogyan látnak minket mások. Mondhatni egy belső gondolat a visszatükröződésünkről. Saját magunk és környezetünk közti interakció nem csak a társak véleményét befolyásolja rólunk, hanem a magunkét is. Ez alapján az énképünk nem egy tartós kép magunkról, hanem Forgách József megfogalmazása szerint egy társas képződmény.
Az anyai énkép pont így működik. Az anyai énünket folyamatosan formálja a babánk, férjünk, családtagok, ismerősök és ismeretlenek reakciói. De ha ennyi ember vesz körül, és reakcióik hatnak, miért kezdünk anyukákkal beszélgetni, akiket esetleg nem ismerünk?

Helyeslés iránti szükséglet
Az anyák közössége a játszótéren kettős kommunikációt folytat. Egyrészt információt cserélnek valós problémákról, másrészt a felszín alatt összevetik gyermeküket és anyai szerepüket a másik féllel. A sorstársi közösségen belül pozitív benyomáskeltés során egymás helyeslés iránti szükségletét elégítik ki. Érdemes megfigyelni a többség hatását. Ilyen jelentőségteljes kérdés a szoptatás, hozzátáplálás, altatási szokások. A többség által preferált formát alkalmazók jelentősebb szerephez jutnak a kommunikációban, míg az eltérő módot alkalmazók vagy változtatnak vagy a csoport megtűrt tagjaivá válnak, esetleg kiveti őket a közösség.
A közösségi beszélgetés végeztével a résztvevők többsége anyai önképének megerősítésével, míg néhány megtépázásával tér haza. Ebben a helyzetben is látható, hogy az anyai énkép folyamatosan, dinamikusan változik.

Mindig van lehetőség
A fenti pszichológiai magyarázat egyben az mi lehetőségünk. Vagyis ha egyik nap szuper anyának érezzük magunkat, másik nap pedig elönt minket a kétségbeesés, tudjuk, hogy ez a társas érintkezés hatása. Minden egyes újabb kommunikációs helyzetben lehetőségünk van jó anyának lenni.

Hiteles forrás az anyai énképhez
Végül, mielőtt a játszótéri anyukákra, az ismerősökre, és ismeretlenekre hallgatnánk, figyeljük gyermekünket! Vele túl hosszú ideig vagyunk ahhoz, hogy csak benyomást keltsünk. Gyermekünkkel állandó a kapcsolatunk, visszajelzései egyértelműek. A csecsemők esetében talán inkább értelmezhetőek a fentiek, míg a nagyobb gyermekekkel kapcsolatos anyai helyzetünk sokat változik a "lurkó" saját pszichés fejlődése által.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése