A következő fél évben megjelenik a szeparációs szorongás, amely az elején boldogságot jelent. A gyermek nem tud meglenni anyja nélkül. A természet csodás ereje. A gyermek az anyja nélkül meghalna, így folyamatosan a közelében van. Az anya számára kézzel fogható visszajelzés szükségességéről. Ilyenkor kezd anyatigrissé válni. Más ne vigye el, ne sirassa gyermekét. Aztán ez a helyzet terhessé válhat, hisz valóban nem mehet sehova, még a mellékhelyre sem. Gyermekenként eltérő, milyen erős a szeparációs szorongás, így már ekkor megjelenhet az anya lelkében a saját időre való igény. Ráadásul a gyermek már csak kétszer alszik naponta.
A gyermek 1 éves korától pedig megjelenik az első dackorszak, amikor gyermek rájön, anya nincs mindig ott, nem csinál meg mindent azonnal. Néha várni kell, néha nem történik meg, amit szeretne, és egyre többször hallja: nem. A gyermek a saját eszközeit mozgósítja a helyzet megoldására: sírás, földön fetrengés, önbántalmazás, hangoskodás, "nem" szó mondogatása. Ebben az időszakban egyre többször kerül konfliktusba anya és gyermeke. A járás megtanulásával egyre nagyobb távolságokra elhagyja a gyermek édesanyját. Ha pedig néma csendben van, biztosan valami olyat talált vagy csinál, amit nem lenne szabad. Ráadásul a gyermek már csak egyszer alszik naponta. Ekkorra sokszor már szükségszerű a rokonok, ismerősök bevonása a gyermekfelügyeletbe, hogy anya egy kis saját időhöz jusson.
Ahogy nő a gyermek, valóban egyre több időt tölt önálló játékkal, új dolgok felfedezésével, de a szabályok feszegetésével is. A leg-galamblelkűbb anyánál is elszakad a húr. Ez így normális. Akaratok ütköznek, amely feldolgozást igényel.
Van feldolgozási módszered a konfliktusokra? Nekem nem volt. Valóban úgy éreztem, elegem van a gyermekemből.
Például étkezések során próbálgatta a kanál forgatást, mire természetesen kifordult hol a színes étel a kanálból, le a padlóra. Megijedtem, hogy nyomot hagy, ezért ráförmedtem a gyermekre. Eleinte nem tudta mire vélni, hogy az eddig soha nem idegeskedő anya sárkányként jártatja a száját. Az első alkalmakkor ilyen helyzetben nézegetett, majd nevetni próbált, aztán már oda jutottunk, hogy ütötte a fejét, húzta a saját haját. Önagresszió, persze úgy, hogy ne fájjon neki. Közben mondogatta szupe - szupe, mert anya nem mond csúnyát, de dühét verbálisan levezeti a szuper-rel. Nos, ez volt a kegyetlen tükör. Ez nem megoldás.
Én is leejtek dolgokat, még ételt is. Én is képes vagyok dolgokat kibelezni, hogy megértessem a működését.
Változtattam
1) Lassan másfél évesen eljött az idő, hogy bevonjam a rokonokat, ismerősöket a gyermek felügyeletébe. A gyermeknek változatosság, nekem pedig ismét van saját időm.
Ha öszinte akarok lenni, igyen, néha elegem van a gyermekemből, de ez nem róla szól, nem belőle van elegem, hanem a fejemnek kell egy kis szabadság. Azóta megéltem, hogy az ilyen kikapcsolódást biztosító alkalmak megadják a találkozás örömét is.
2) Az étkezések során előre felkészültem a takarításra. Törlőpapír, rongy mindig kéznél. Partedli, gumikanál, kistányér. Ezek ellenére is sok folt születik, de nem hagy nyomot.
3) A kritikus helyzetben egy pillanatra megállok. Valóban veszek 2-3 mély levegőt. Ez fiziológiásan is lenyugtat. Csak utána gondolom végig, hogy mit mondjak, mit csináljak. Ha csak tehetem, nem vonódok be érzelmileg. Erre van a pár pillanat.
3) Csak a tettet kommentálom, nem a gyermeket. Vagyis a hibás tevékenységet jegyzem meg.
4) Nem viszem fel a hangomat, csak ha azonnali leállás szükséges. A hangomat a veszély jelzésére használom.
Az eredmény? Ismét pozitívak a gondolataim, nem érzem, hogy elegem van a gyermekemből, kevesebb az önaresszió. Van helyette hiszti. Az eredmény nem tökéletes? Talán nem is lesz soha. Nem tökéletes a gyerekem, sem én. A fontos, hogy jó együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése